Településeink

Sárosmagyarberkesz, Kővár

Koltóról Nagybánya irányába haladva, majd a Nagysomkútra vezető országútra kanyarodva, innen Szakállasfalván és Kővárremetén áthaladva érkezünk a Nagybányától mintegy 20 km-nyire fekvő Sárosmagyarberkeszre (Berchez). Valamikor nagyrészt innen kerültek ki Kővár kapitányai és őrsége. Régen a vidék központja volt. Több nemesi család is lakta (Pelei, Mózsa, Katona, Péchy).

Útszéli kápolna a Sárosmagyarbekresz felé vezető úton (Kővárremetén)

Első írásos említése egy 1231-es oklevél 1397-ből való másolatában „Berkest”. Neve az ómagyar Berkes személynévből keletkezhetett. A vidék a XII. században valószínűleg a szatmári várispánsághoz tartozott. Az önálló Erdélyi Fejedelemség korában vásáros hely volt. A 17. század második felétől a közigazgatásilag önálló Kővárvidékéhez tartozott. Ennek fölszámolásával, 1876-ban Szatmár vármegyéhez csatolták. Lakosságának többsége ma magyar (a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 424 fő) és református.

Kis dombra épült gótikus templomát katolikusok építették, de a hitújítástól a református egyház szolgálatában áll. Többször is átalakították, így eredeti stílusát már csak a szentélyben található gótikus papi ülőszék őrzi. Falain keretbe foglalt családi címerek láthatók.

A sárosmagyarberkeszi református templom

Sárosmagyarberkeszen született 1817-ben Medgyes Lajos költő, 1847-ben pedig Korbuly József gépészmérnök, a párizsi világkiállításon kitüntetett Korbuly-féle csapágy kidolgozója is. 1875-ig itt szolgált református lelkészként Almási Sámuel népdalgyűjtő. Petőfi Sándor – 1846 őszén tett látogatása után – a faluban írta Véres napokról álmodom című versét.

Kővár felé

Ha már a településen járunk, feltétlenül keressük fel Kővár romjait. A vár Erdély egyik legjelentősebb erődítménye volt, amelyhez Sárosmagyarberkesz sorsa, története is hosszú évszázadokon át szorosan kapcsolódott. Evlia Celebi török utazó így jellemzi: „Kővár a Lápos partján van felépítve egy égig érő magas hegyen, mely két nagyon erős és egymással szemben álló erősségből áll. A dévai váron kívül nem találtatik más erősebb vár.”

A kővári vár romjai

A csillámpala sziklatömb amelyre felépült, a Preluka-hegység része. A régiek ezt a vonulatot Haragosnak hívták, az itteni településnevek is erre utalnak: Haragos, Újharagos, Haragosalja. Megérdemli a jelzőt: vízmosásokkal szabdalt meredek völgyfelőli oldalain csak vadcsapásokon lehet közlekedni.

Az egykori vár alaprajza

Maga a vár több szakaszban épült. A Szerny legmagasabb (407 m) pontján először a Gutkeled család fiai építettek lovagvárat, a XIII. században. Első írásos említése 1246-ból származik. Nevét (Kuvar) egy 1319-ben kiadott oklevél említi először. A XIV. század második felében Zsigmond király Drágh máramarosi főispánt nevezi ki Kővár urává. Nagy Lajos és Szapolyai János királysága idején a régi vártól mintegy 150 méternyire, egy 20 méterrel alacsonyabb csúcson újabb erődítmény épül, a „belső vár”. A falakon belül emelkedő paloták, laktanyák, pincék, gazdasági épületek ezer ember befogadására voltak alkalmasak. A várban boltíves templom állt.

Kővár Bethlen Gábor fejedelemsége idején nyerte el végső formáját, ekkor épült a két erődöt összekötő „felső vár”, valamint az „alsó vár”.

Romok

Kővár történetében, s a körülötte szövődő legendákban a középkori Erdély szinte minden viszontagsága benne van. 1538-tól fontos határvár lett; hol az erdélyi fejedelmek, hol a Habsburgok terjesztették ki rá fennhatóságukat. 1567-ben a császárhű Bebek György felvidéki nemes veszi be. Bebek egy portyázás alkalmával kerül török fogságba, ahonnan János Zsigmond erdélyi fejedelem menti ki, s azzal a feladattal bízza meg, hogy foglalja vissza az 1565-ben osztrák kézre került várat.

Különösen mozgalmas Kővár élete Báthori Zsigmond fejedelem uralkodása alatt, aki maga is ide menekül a Habsburg „oltalom” ellen lázadó főurak elől. 1595-ben szövetséget köt Rudolf császárral. Feleségül veszi Habsburg Károly főherceg leányát, Mária Kristiernát, akire azonban a könnyelmű és szeretetlen férj oldalán csakhamar a szenvedések Golgotája vár. Pár hetes együttélés után elhagyja a gyulafehérvári palotát, s önkéntes száműzetésbe Kővár rideg falai közé menekül. „Nem hiheti Fenséged – panaszkodik anyjának 1597. december 20-án Gráczba írt levelében – milyen lassan, unalmasan telik itt az idő… Óh, ha itt volna Fenséged, s vadászni akarna, még a házból se kellene kimennie, mert amióta a hó leesett, a szarvasok és őzek oly közel járnak, hogy kővel lehetne őket dobálni. Messziről a fehér zergék nagyon szépek, a minap láttam egyet egy-két puskalövésnyire volt csak, erősen szép volt…”

Jellegzetes kővárvidéki táj

Még sok mindenről mesélnek Kővár kövei: árulással, csellel történt várfoglalásokról, itt működő pénzhamisítókról (Miklós mester, 1551), elítélt szombatosokról (Péchi Simon, 1637), nagy fejedelmek látogatásairól, vitéz várkapitányokról, az 1681-es pestisjárvány elől ide menekülő jezsuita szerzetesekről... Itt raboskodott haláláig Zólyomi Dávid, a mezei hadak főkapitánya és háromszéki főkapitány, „I. Rákóczi Györgynek eleinte kedves embere, akit azonban később hatalmaskodása és féktelen zavargásai miatt a fejedelem felségárulási perbe fogatott s 1633-ban előbb Fogaras várába, később pedig a Gyulafehérvárott kimondott ítélet alapján Kővárba vitetett, ahol 16 évi rabság után 1649-ben meghalt”. (Palmer Kálmán)

Az erődítmény a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverését és a szatmári béke megkötését követően sokáig az elégedetlen, magát meg nem adó középnemességnek nyújtott védelmet, ezért 1713-ban Rabutin osztrák tábornok parancsára levegőbe röpítették.

Kővár romjait két útvonalon, jobb gépkocsival akár négykeréken is megközelíthetjük. Utóbbi esetben a Sárosmagyarberkeszt Kővárremetével összekötő útról Berkeszpataka felé kell letérnünk (itt tábla is jelzi az útvonalat). A falut átszelő út kanyarulatánál, egy jobbra kitérő meredek utcán kaptatunk fel az erdős dombhátra. Az út egy darabon az erdő vonalát követi; átellenben, a homokos, löszös talajban megkövült levéllenyomatokat, fosszíliákat találhatunk. Az elágazásnál jobbra térve, egy eleinte lejtős-meredek útszakaszt követően szétszórt házak között közelítjük meg a Szerny vonulatát, ahol keletre (balra) fordulva érkezünk a hajdani vár bejáratához, pontosabban az azt jelző felújított bástyamaradványhoz.

Ha a Berkeszpataka feletti fosszíliatelepet követő elágazásnál nem jobbra, hanem balra térünk, rövid idő alatt kiérkezünk a gerincre, ahonnan beereszkedhetünk az alattunk kanyargó Lápos szorosába. Csodálatos, vadregényes útvonal vár reánk, amelyre azonban érdemes egy teljes napot reászánni. A „Biserica vacilor” (Tehenek temploma) elnevezésű tisztást érintve átkelünk a Lápos itt még sekély, kavicsos medrén, majd vagy az egyre szűkülő völgy meredek oldalában húzódó ösvényen, vagy a parton haladva (helyenként a vízbe ereszkedve) megyünk tovább, a hatalmas, itt-ott csúszós sziklákat kerülgetve. A több órás út végén, a Kapnik patak befolyását, majd a folyó kiszélesedő öblét (Feketetó) érintve érkezünk Kővárremete határába.       

Kővár romjait a Nagysomkút központjából Kővárremete felé induló útról is megközelíthetjük. Fél km-nyi távolság után rátérünk a jobb oldalon Csolt felé vezető mellékútra. Áthaladunk a Cornic oldalán elhelyezkedő falun. Az ottani hegygerincről szép kilátás nyílik délnyugati irányba a Berszó patak völgyére, északkeleten a Láposi hegyekre, s a távolabbi máramarosi bércek felé. Még egy keveset haladunk a Butyászára vezető úton, aztán (immár gyalogosan) az első bal kézre eső mezei útra térünk, amely a „La Izvoare” nevű völgybe vezet. Onnan már nem kell sokat mennünk a Szerny keleti irányba húzódó vonulata végében várnak a múltunkról, küzdelmeinkről regélő várromok.

Keleti Gusztáv 1869-ben készített rajza alapján a vár még romjaiban is fenséges, tiszteletet parancsoló lehetett. Az azóta eltelt közel másfél évszázad alatt a törmelék nagy részét elhordták építőanyagnak a környező falvak lakosai. Ma már csak itt-ott, az erdő sűrűjében – mint elhagyott Csipkerózsika-várban – bóklászva lelhetünk magányosan árválkodó várfalakra, beomlott pincemaradványokra, faragott kövekre. Pedig micsoda turisztikai vonzerőt jelenthetne – különösen, ha még azt a gyönyörű természeti panorámát is hozzáadjuk, amiért bárkinek érdemes lenne ide elfáradni…