Településeink

Misztótfalu

Misztótfalu (Tǎuții Mǎgherǎuși) betelepítését egyes forrásanyagok a XIII-XIV. századra teszik, megemlítve, hogy az első telepeseket valószínűleg a környék bányászatának fellendülése csalogatta ide Nagybánya és Láposbánya környékéről. Első írásos említése 1440-ből (más utalások szerint 1442-ből) származik, amikor Tótfalut (Alsótótfalut) a szinérváraljai Morócz uradalomhoz csatolják és oppidum (mezőváros) rangot kap. A település – a nagybányaihoz hasonló kiváltságokat biztosító – okleveleit az évszázadok során többször megerősítették. Ami a lakosság összetételét illeti, a Misztótfalu névből is kitűnik, hogy a szlávok (tótok) voltak többségben, de mellettük magyarok, románok és ruténok is lakták a települést. Fő foglalkozásuk, a bányászat mellett – különösen a XV–XVII. században – a szőlőtermelés és a kézművesség volt.

A misztótfalui refomátus parókia (tervezte: Kós Károly)

Misztótfalu a XVII. század fordulóján élte virágkorát. A lakosság száma a XVI. században elérte a 900–1000 főt, s ez a XIX. század végéig alig változott. A virágzó mezőváros csak a XVII. század végének és a XVIII. század elejének háborúskodásai, valamint az utolsó tatár betörés (1717) következtében néptelenedik el átmenetileg. A tatárok teljesen felégették Misztótfalut, a lakosság egy részét rabszíjra fűzték, más része biztonságosabb helyen keresett menedéket. Új telepesek költöztek a pusztán maradt telkekre, így a helység etnikai összetétele a következő évszázadban teljesen átalakult. A ma már többségében román községet alig 900 magyar személy lakja, ennek is a fele a közeli Láposbányán él.

Az Aranyos Biblia a misztótfalusi gyűjteményben

Ebből a környezetből indult el Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) páratlanul gazdag, ám tragédiába torkolló életpályája. Betűmetsző, nyomdász, a magyar művelődés egyik nagy úttörője volt. Szülei kézművesek; alsóbb iskoláit szülőfalujában, majd Nagybányán, a Schola Rivulinában végezte, ezt követően a nagyenyedi kollégiumban tanult bölcsészetet és református teológiát. 1677-től 1680-ig Fogarason iskolamester. 1680-ban Hollandiába ment, hogy ott a nyomtatás alatt lévő magyar nyelvű Biblia helyesírására felügyeljen és folytassa tanulmányait. Az amszterdami Blaeu nyomdában művészi fokon elsajátította a betűmetszés és könyvnyomtatás mesterségét. 1683-ban önállósította magát, s mint betűmetsző, hamarosan a legismertebbek közé került. Megrendeléseket kapott egész Európából, vésett héber, görög és örmény betűket is. Ő készítette el az első grúz nyomtatott ábécét, s Medici Cosimo nála rendelte meg új firenzei nyomdája teljes betűkészletét. Sokáig Anton Jansonnak tulajdonított antikva betűit ma is használják, az 1950-es években nálunk is felújították.

Ami pénzt Misztótfalusi a betűmetszéssel keresett, a Biblia kinyomtatására fordította. Maga „költségével és betűivel” könnyen kezelhető, kis alakban újranyomtatta Károlyi Gáspár teljes bibliafordítását (1685) és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításait (1686), majd még egyszer az Újszövetséget (Új Testamentum, 1687). 1689-ben felszámolta már világhírű amszterdami műhelyét és hazatért, hogy közvetlenül szolgálhassa az erdélyi magyar művelődés ügyét. Önálló nyomdát akart létesíteni, de rábeszélésre mégis elvállalta a református egyház kolozsvári nyomdájának vezetését. Korszerű műhelye azonban csak 1693-ban kezdhette meg működését. Ettől kezdve közel tíz év alatt több mint félszáz kiadványt jelentetett meg. Olcsó és hasznos könyveket akart a nép kezébe adni. Balassi Bálint és Rimay János istenes énekeit, Comenius tankönyveit és ábécés könyveket jelentetett meg öt-hatezres példányszámban, a saját költségén.

Mindezért azonban nem anyagi felemelkedés, elismerés, hanem gáncsoskodás, áskálódás volt a jutalma. Az ortodox kálvinista egyházi vezetés megvádolta, hogy munkáiban az egyház nézeteivel ellenkező elveket vall, s célja a hazai egyházi vezetőség lejáratása. Misztótfalusi előbb az Apológia (1697) majd a Maga személyének, életének, és különös cselekedetinek mentsége (1698) című munkákban válaszolt a vádakra. Könyvéért perbe fogták, s az ítélet a református egyház vezetőinek megkövetése és összes munkájának elégetése volt. Meghurcoltatását követően, 1699-ben szélütés érte. Félig bénán, lélekben megtörve élt még három évig, majd 1702-ben meghalt.

Bár Tótfalusi Kis Miklós munkássága idővel megkapta az igazi értékének megfelelő elismerést, szülővárosában sokáig mindössze egy templomba rejtett márványtábla emlékezett a helység jeles szülöttére. Aki 1989 előtt járt Misztótfaluban és találkozott Molnár Józseffel, tapasztalhatta azt a szinte megszállott erőfeszítést, amellyel mint a helység református lelkésze, igyekezett hívei tudatában ébren tartani Misztótfalusi emlékét, s összegyűjteni mindazt a tárgyi örökséget, amely a település múltjából fennmaradt. Ugyanezt tette Münchenben egy másik Molnár József is, a nyomdász és könyvkiadó, Misztótfalusi Kis Miklós életművének megszállott kutatója. Sok évtizedes gyűjtőmunkájuk eredményeként 1991. szeptember 8-án a református templom közelében található régi lelkészlakban nyílt meg jeles erdélyi és külföldi személyiségek jelenlétében a M. Tótfalusi Kis Miklós Gyűjtemény, amely a Petőfi Múzeum munkatársainak köszönhetően szemnek és szívnek tetsző elrendezésben mutatja be a világhírű magyar betűművész, nyomdász és kiadó életének dokumentumait, a korabeli nyomdászat tárgyait és emlékeit. A hátsó teremben kőtár, népművészeti kiállítás és a holland nyomdász szakszervezet által adományozott zászló fogadja a látogatót.

Emléktábla a református templomban

A régi paplak udvarán Kós Károly tervei alapján új református parókia épült 1961 és 1974 között. Molnár József református lelkész elszántságának és jóízlésének nemcsak az köszönhető, hogy sikerült a legendás építészt megnyernie a parókia tervezéséhez, hanem az is, hogy a Kós által az ’50-es években tervezett tucatnyi parókia közül a misztótfalusi az egyetlen (!), „amely pontosan az építész terveinek szelleme és tartalma szerint épült meg”. (Anthony Gall)

Misztótfalu pecsétje 1907-ből

Az országút által közrefogott református templomba is érdemes betekinteni. A forrásanyagok szerint már a XIV. században „hatalmas román stílusú, de torony nélküli” templom létezett az egykori mezővároskában. 1600-ban kőkerítéssel veszik körül a reformáció előtt épült templomot, 1632-ben pedig újjáépítik, s a templom keleti végénél támoszlopokat emelnek, amint erről egy felirat is tanúskodik: „Ezen kőoszlopok a mindenható Isten dicsőségére az e helyen élő polgárok közadakozásából emeltettek – főgondnok Mocsi István, Cseri István kőműves.”