Településeink

Magyarlápos, Domokos

Magyarlápost (Târgu Lăpuș) és Domokost (Dămăcușeni), a Lápos völgye eme két jelenős települését Nagybányát déli irányban elhagyva, Kővárfüred (Teleki Sándor kedves pihenőhelye) érintésével közelíthetjük meg. Kápolnokmonostoron is áthaladunk: a Kapnik patak vize („Kapalnok”) mellett valamikor egy kis kápolna („monostor”) állt; a település mai elnevezése a hagyomány szerint e két névből alakult ki. Az 1700-as években Kővárvidéke gyakran tartotta itt közgyűléseit. 1848 őszén pedig a felbujtott románság itt fogta el Kővárvidék pénztárnokát, Pap Lászlót, hogy a pénzzel együtt Urbán – a honvédsereg ellen folytatott erdélyi harcok hírhedt osztrák vezére – elé vigye.

Magyarlápos látképe

A Nagybányai-medencét a Lápos völgyétől elválasztó hegygerincre felkapaszkodva gyönyörű kép tárul szemünk elé. Körös-körül erdők borította hegyek, rég kialudt vulkánok maradványai, melyeknek gyomra értékes színesfémek érceit rejtegette – s rejtegeti talán ma is. A folyót Nagybányától kb. 45 km távolságra, Magyarláposnál érjük el. Korábbi szűk, helyenként sziklás szorosa itt széles medencévé tágul, amelyben román falvakkal körülvéve fekszik az egykor erős magyar többségű járási székhely, Magyarlápos, a ma is szinte teljesen magyar Domokos, és a hajdani bányásztelepülés, Erzsébetbánya. A medencét keleten a Kárpátok egyik legbüszkébb vulkáni hegye, a Cibles (1839 m) zárja le, északon emelkedő hegyeink közül a Sátor-hegy (1041 m) a legjelesebb. Utóbbit Pintye-sátraként is emlegeti a környékbeli románság, utalva a XVIII. századi híres román betyárvezérre, akinek állítólag itt egyik búvóhelye lehetett. Egykor a sztojkai fürdővendégek kedvelt kirándulóhelye volt, csonka kúp alakú és bazaltkőből álló szép alakja, mint az egész Lápos-völgy őrszeme, úgy emelkedik ki a szelídebb hegyes-halmos környezetből.

Magyarlápos pecsétje 1910-ből

A Lápos völgyének ez a felső szakasza korábban Belső-Szolnok, később Szolnok-Doboka vármegyéhez tartozott. Tájegységileg az Észak-Mezőség része.

Az említett három település magyarsága eltérő gyökerekkel rendelkezik. Erzsébetbányán a 18. század első felében indult meg a rendszeres színesérc-bányászat, s ezzel együtt felvidéki németek, ruszinok, szlovákok, románok és magyarok egyaránt érkeztek a településre. A döntően nem magyar római katolikus vallású közösségek a XIX. század folyamán fokozatosan váltak magyar anyanyelvűvé. Domokos és Magyarlápos magyarsága ezzel szemben a Lápos-medence őshonos népességét képezi.

A magyarláposi piac, egykori fényképfelvételen

Magyarlápos nevét folyójáról kapta, első említése (Lapus) 1315-ből származik. A „Magyar” előtag 1553-ban bukkant föl először és Oláhlápostól való megkülönböztetésére szolgált. Az 1600-as években még Jószép- (Yosep, Josip-) Láposként is emlegették. A monda szerint egy Joszip nevű román alapította. Neki kecskéi voltak, ezért helyet cserélt egy hegyes tájon lakó magyarral, aki viszont lovakat tartott, s így mindkettejük állatai alkalmasabb helyen legelhettek. A faluban vár is lehetett, amit a Vártető helynév valószínűsít. A Vigyázótetőről feltehetően tatárok betörését figyelték.

Domokos pecsétje 1910-ből

A Domokos eredetéről szóló, a magyarláposihoz hasonlító monda szerint egy a Kővárból megszökött Ungur nevű román tolvaj és kecskepásztor alapította a települést, aki később elcserélte egy Domokos nevű magyar tolvajtársával. Neve 1325-ben Szőcstő volt, mert ott fekszik, ahol a Szőcs patak befolyik a Láposba. Feltételezések szerint lakói esetleg Kővár őrségéből rekrutálódtak. 1393-ban már Damunkusfalva, 1733-ban Domokos, 1750-ben Domokoseny, 1767-ben Tolvaj-Domokos.

A két település a középkor óta magyar nyelvsziget a történelmi Erdély északi határán.

Magyarlápos 1325-ben vámszedő hely volt. A XIV. században aranyat bányásztak határában. 1553-tól mezővárosként, 1603-ban pedig már a Lápos felső völgyére kiterjedő uradalom központjaként említik. Domokos 1553-ban Csicsóvár, később Szamosújvár uradalmához tartozott. Báthory Zsigmond 1584-ben felmentette lakóit a harmincad fizetése alól, terméketlen és szűk határa miatt.

A környéket nem kerülték el a történelem viharai. 1599-ben Mihály havasalföldi vajda emberei raboltak, gyilkoltak itt – így 1603-ban Láposon már csak 34 lakost vehettek számba az ötven évvel korábbi 200-hoz képest. 1661-ben a szultán megbízásából Ali basa tatár-török serege torolta meg II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát, s Láposon, Domokoson is „nagy pusztítást vitt véghez; az embereket láncokra fűzte, házaikat felgyújtotta” (Kádár József).

Láposvidéki tájkép, a Sátor-hegy

1848-ban Magyarláposról 160-an, Domokosról 120-an álltak be nemzetőrnek. A Kővár vidéki román felkelők november végén megadásra szólították föl a domokosiakat, de azok a magyarláposiakkal együtt felkészültek az önvédelemre. Miután a honvédcsapatok elvonultak a környékről, a rogoziak megtámadták Domokost, melynek lakói Magyarláposra menekültek. A támadás hírére visszatérő honvédek kiűzték a rogoziakat az égő Domokosról, és felgyújtották Rogozt. A szabadságharc bukása után a két magyar falu csak 2000 forint sarc kifizetése árán menekült meg a pusztítástól.

Magyarlápos a vidék kézműves és vásáros központja volt, egy 1720. évi összeírás 12 iparost és kereskedőt talált a településen. A XVIII–XIX. században a különféle mesterségek és a földművelés mellett a két település lakói sót fuvaroztak Désaknáról Szilágysomlyóra. A szegények a nagyobb gazdáknál lehettek napszámosok, részes aratók, harmadosok, vagy a közeli erdőkben, bányákban kaphattak munkát. Magyarlápos, csütörtöki hetivásárai mellett, évente négy országos vásárt is tartott, melyeket a XIX. század első felében Bukovinából és Galíciából is látogattak. A vásárokon legtöbbször színtársulat is játszott az ilyenkor zsúfolásig megtelt iskolában. „Magyar szó magyar színpadon... a magyarság végvárában!” – írta Kádár József 1901-ben.

Vallási szempontból Magyarlápos és Domokos magyar lakosságának többsége református. Lápos a reformáció idején unitáriussá vált, majd református hitre tért át. Középkori, csúcsíves temploma a város keleti szélén állt, állapota azonban a XVIII. századra leromlott, ezért a reformátusok 1780-ban engedélyt kértek egy új templom építésére. Római katolikus plébániáját 1783-ban alapították újjá a ferencesek, akik 1787-ben saját kápolnát és lakást is szereztek.

A főtér Magyarláposon (egykori képeslap)

Magyarlápos román népessége valószínűleg a XVIII. század második felében települt be és 1798-ban tért át a görög katolikus hitre. 1856-ban a görög katolikusok központi iskolát hoztak létre az egész Lápos-vidék ifjúsága számára, négy gimnáziumi osztállyal, amely 1860-ban alakult át teljesen román tannyelvűvé, de minden szinten kötelező tárgy volt a magyar és a német nyelv is. Az iskolát a görög katolikusok mellett ortodox diákok is látogatták.

Erdélyi mértékkel mérve viszonylag korán a zsidók is beköltöztek a településre. Galíciából érkeztek, a haszid irányzathoz tartoztak és 1820-ban alapították meg hitközségüket. Túlnyomó részük kézművességgel foglalkozott, de a legtöbbjük emellett földet is művelt. A dualizmus korában közülük került ki a járás hivatalnoki elitje: 25 éven át polgármesterként az ortodox zsidó vallású Reich József irányította a helységet.

1847-ben a magyarság olvasási kedvének föllendítésére Técsi Samu szolgabíró megalapította a Lápos Vidéki Olvasóegyletet. 1854-ben gyógyszertárat nyitottak benne.

A közel 12 ezer lelkes Magyarláposon a legújabb népszámlálás adatai szerint ma valamivel több mint 1200 magyar él. Bár a település 1968-ban városi rangot kapott, csak főutcájának az egymással szembenéző katolikus és református templomok táján kiszélesedő része városias jellegű.

A település középkori csúcsíves temploma 1622 után a reformátusok birtokába került. Mivel állapota a XVIII. században leromlott, 1838–1860 között a reformátusok felépítették a város központjában ma is látható templomukat.

A római katolikus templomot gróf Eszterházy János adminisztrátora, Novák Márton építtette 1813-ban. Mellette 1904-ben katolikus iskolát is alapítottak. A vallási türelem ritka példájaként a reformátusok 1838 után, új templomuk felépüléséig, a római katolikus templomban tartották istentiszteleteiket. Az egykori községháza ma a rendőrség épülete, a főtér13. szám alatti régi iskolaépület pedig 1858-ból való.

Magyarláposon született Kisbaconi Benkő Ferenc (1745–1816) református lelkész, mineralógus – az első magyar nyelvű ásványtani mű (Magyar mineralógia, Kolozsvár, 1786) szerzője, a nagyenyedi kollégium tanára és természettudományi múzeumának alapítója, Csausz Lajos honvédorvos (1805?– 1866) – aki később Gyulán ápolta a forradalom és szabadságharc sebesültjeit, s nem egyszer együtt sakkozott és zongorázott Erkel Ferenccel, valamint Csizér Zoltán sebészorvos (1917– 1996) – akit 1951-ben a koreai háborúba, egy Vöröskeresztes Kórházba vezényeltek, majd munkája jutalmául a Romániai Vöröskereszt vezetőjének neveztek ki, végül a marosvásárhelyi kórházból ment nyugdíjba.

A református templom melletti új parókia homlokzatán áll Kovács Dezső író és Szilágyi Domokos költő emléktáblája.

Kovács Dezső (1866–1935) Magyarláposon született, a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd egykori iskolájának lett tanára, végül igazgatója (1910–33). Nemzedékek egész sorát nevelte, olyan tanítványai voltak mint Áprily Lajos, Kós Károly és Szabó Dezső. Elbeszélései, karcolatai, nagy színészegyéniségekről (Szentgyörgyi István, Blaha Lujza, Poór Lili) készült portréi kolozsvári és budapesti lapokban jelentek meg. Több önálló elbeszélés- és anekdota-kötete után a halálát követő esztendőben az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki válogatást írásaiból Kollégiumi történetek és egyéb elbeszélések címmel (Kolozsvár, 1936).

Szilágyi Domokos (1938–1976) ugyan Nagysomkúton született, 1938 novemberében azonban „a magyarláposi református gyülekezet az apát lelkésznek választotta. Így az alig négy hónapos Domika megvált szülőfalujától. A költözést elég nehezen viselte, a magyarláposi parókia falai zengtek a hangjától, míg a szülők rá nem jöttek: éhes a gyermek.” – olvasható testvére, Szilágyi Adalbert Béla visszaemlékezéseiben. „A születési bizonyítványán kívül semmi más nem emlékeztette arra a helységre, ahol megszületett. Annál jobban szerette Magyarlápost és gyönyörű környékét, a Lápos partját, nyári délutánjainak kedvenc játszóhelyét... a meséket, verseket figyelmesen hallgatta végig... már négy éves korában úgy szavalt a városka főterén mint egy igazi profi...” (Szilágyi Adalbert Béla)

1957-ben kelt versében (De rég nem jártam) maga a költő is nosztalgiával emlékezik vissza a gyermekkor vidékére: „De rég nem jártam / odahaza / a Cibles alatt, / a faluban, ahol folyóvá érik / a hegyből frissen buggyanó, / játékos patak, / amely szilaj csobogással / tör a sziklák között utat...”

Ha már Magyarláposon vagyunk, mielőtt utunkat a Lápos-völgyében tovább folytatnánk, érdemes egy kis kitérőt tennünk déli irányban, Rohi kolostoregyütteséhez. Mindössze 7 km megtétele után, a települést elérve észak-keleti irányba (balra) kell letérnünk, ahonnan keskeny útvonal visz egy tölgyes-bükkös erdőn át a hegytetőn álló, Szent Anna nevet viselő ortodox kolostorhoz. A csodálatos helyen fekvő kolostort 1923 és 1927 között építtette egy Nicolae Gherman nevű ember, Anna leánya emlékére. Az 1960-as évekig, amíg a hozzá vezető út el nem készült, kis remetekolostor maradt. 1989 óta jelentősen bővítették és ma már egész évben fogadja a látogatókat. Múzeumában régi egyházi könyveket és egy ikongyűjteményt is kiállítottak.

Szerzetesként a kolostorban élt 1980–1989 között Nicolae Steinhardt, a XX. századi román irodalom emblematikus alakja, ortodox teológus. Steinhardt 1912-ben született, zsidó polgári családban. 1940–1944 között származása miatt üldözték, a kommunista érában pedig egy koncepciós perben 13 év kényszermunkára ítélték. A jilavai börtönben tért ortodox hitre, majd szabadulása után, 1980-ban szentelték szerzetessé. Életművének, írásainak – mint a hányatott sorsú, a Szekuritáte által többször is elkobzott, a romániai börtönök élményvilágát feldolgozó Napló a boldogságról c. nagyregény – hatása az egész román kultúrára kiterjed, a hivatalos román ortodox egyház, de a nyugati orientációjú (ortodox és görög katolikus) szellemi elit is magáénak tekinti. Életművét egybehangzóan a XX. századi román irodalom kiemelkedő teljesítményeként méltatják. Egykori cellája ma emlékszoba...

A Magyarlápostól mindössze négy km távolságra fekvő Domokos kedvező elhelyezkedése miatt gazdaságilag évszázadokig meghatározó szerepet töltött be a Láposi-medence falvai között, a községben termelt zöldséget, gyümölcsöt, finoman feldolgozott gyapjút, háziipari terméket viszonylag magas áron tudta értékesíteni. A második világháború után gazdasági súlya csökkent. 1990 óta jellemző folyamat, hogy az elköltöző fiataloktól a földeket alsószőcsiek és rogoziak vásárolják föl. A település lakossága egészen a legutóbbi évekig 90%-ban megmaradt református magyar nyelvszigetnek. Az idősebb domokosi asszonyok között nagy számban vannak, akik alig tudnak románul, manapság azonban a nyelvi asszimiláció jelei is egyre látványosabb formában figyelhetőek meg.

Faerkélyes, négy fiatornyos református templomukat Debreczeni László tervei szerint építették a régebbi helyére, amely 1943-ban egy légitámadásban leégett. A templomban figyelemre méltó az 1784-ben faragott kőszószék, amelyet a régi templomból mentettek ki, és a Debreczeni művészetére jellemző, padlástérbe emelkedő csarnokmennyezet.